A rendező nem élt vissza pozíciójával, semmiféle hasznot nem húzott belőle, noha megtehette volna, hogy jelentős összegeket utal ki magának újabb tervezett alkotása, Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című regényének megfilmesítésére. Egy idő után épp azért mondott le az elnöki tisztségéről, hogy minden energiáját a Bulgakov-filmre fordíthassa, de nem adatott meg neki, hogy terve megvalósuljon. Élete utolsó éveiben verseket írt, és reménykedett abban, hogy sikerül visszatérnie a filmvilágba. Halála előtt egy héttel kómába esett, amelyből nem tért magához. Filmjei [ szerkesztés] 1985 Jöjj és lásd! (Иди и смотри) 1983 Búcsúzás / Búcsú Matyorától (Прощание) 1981 Agónia (Агония) 1980 Larisza (Лариса) (dokumentumfilm) 1974 És mégis hiszek (И всё-таки я верю) (társrendezők: Mihail Romm, Marlen Hucijev) 1970 Sport, sport, sport (Спорт, спорт, спорт) (dokumentumfilm) 1968 Hовогодняя сказка (tévéfilm) 1965 Egy fogorvos kalandjai (Похождения зубного врача) 1964 Hurrá, nyaralunk! (Добро пожаловать, или Посторонним вход воспрещён) 1962 Смотрите, небо!
személytelen, totális háborúját. Testvérfilmjéhez, a Tarkovszkij rendezte Iván gyermekkorához hasonlatosan (ahol szintúgy egy vékonyka kiskorú perspektívájából tolmácsoltatik, mit is jelentett a 40-es évek első felének irtózata), nála is nagyközelik és közelik dominálnak, ám ő a kamerába nézés valami olyan szuggesztív módszerét alkalmazza, ami a biztonságos rokonszenvezésnél sokkal intenzívebb befogadói attitűdre kötelez. A hangsávra egy bomba utóhatásaként fellopakodó, monoton zúgással, a fájdalmasan precíz maszkmesteri teljesítménnyel és a lefegyverző alakításokkal felvértezve a szimmetrikus portrék, a tajtékos monológok egyfajta, szalonszagú teatralitáson messze-túli, bizarr, mégis rabul ejtően realisztikus esztétikai minőséget hívnak életre. Ami a cím – elsőre PR(opaganda)-szerűnek tűnő – instruktív jellegét teszi kényszerítő erejűvé. Itt és most csak a szavakon, ráción túli háború van, és az annak intim ölelésében koravénné aszalódó, kamerába meredő, katatón tekintet. Ez a tekintet már nem vádol, nem von kérdőre, még csak nem is sajnálkozik – ezek megfogyatkozott erején, értelmi és érzelmi repertoárján felüli gesztusok.
0 0 0 Méret: px px Videó jelentése. Mi a probléma? Szexuális tartalom Erőszakos tartalom Sértő tartalom Gyermekbántalmazás Szerzői jogaimat sértő tartalom Egyéb jogaimat sértő tartalom (pl. képmásommal való visszaélés) Szexuális visszaélés, zaklatás Kérjük, add meg e-mail címed, ahol fel tudjuk venni veled a kapcsolatot. E-mail címed:... Jelentésed rögzítettük. Hamarosan intézkedünk.
A legtöbb háborús film értelmezését, üzenetét sitty-sutty el lehetne intézni Mr. Mackey nyomasztóan létjogosult lakonizmusával. "War is bad, mmmkay? " A kereskedelmi-, illetve államérdek, vagy – urambocsá – a szuverén művészi önkifejezés csitíthatatlansága azonban gondoskodik arról, hogy ez a – borzasztóan látványos, ugyanakkor népmívelésre, kötelező érvényű ideológiák közvetlen terjesztésére könnyedén hadra fogható – zsáner lankadatlan hévvel termelje ki a kétségtelen, kollektív szuperigazság, a nemzeti tuti megmondásának másfél-két órás színtereit. Miért is rossz? Mennyire rossz a háború? És persze: hogy mi miért is vagyunk jobbak az ellenséget képező rosszaknál. Az ilyetén, szórakoztatóan nevelő filmek futószalagon történő gyártásában a diadalmas kommunizmus sztálini államapparátja minimum akkora rutinnal bírt, mint a gaz kapitalisták. Ám amennyiben az ember nem a sokat szenvedett, orosz nép fia, és különösebb fogékonyságot sem tanúsít a vásznakat keleti fronton visszavonuló, katonai egységekhez hasonlatos szakszerűséggel felperzselő, megrendelésre szállított nemzeti pátosz iránt, akkor szelekcióra kényszerül.
Az imigyen homloktérbe kerülő, őszintébb, radikálisabb, formabontóbb alkotások közé sorolható Elem Klimov Jöjj és lásd! című opusa. Az 1985-ös keltű moziban fennkölt, heroizáló manírból darabra annyi van, mint taposóaknán a lábnyom, a rendező ellenben a néző ápolt, sebtelen ábrázatát brutálisan bátorkodik az abszurd, az iszonyatos, a… – vagy további, hatásvadász jelzők helyett egyszerűen nevezzük nevén a bestiát: – a háború kellemetlenül valóságos miliőjébe tunkolni. Bele. Jól. Hitte és (interjúban) vallotta, hogy a Szovjetunióban egy rendezőnek kutya kötelessége háborús filmet dirigálnia. Eme obligát megjelenítési szándék előtt valóságos kincsesbányaként rémlett fel a rapszodikusan változó, sokat látott orosz-német front. Az eredetileg repülőmérnök végzettségű Klimov (1933-2003) a belorusz tóhátságok és mocsárvidékek közé helyezi történetét, oda, ahol a gyermeki odaadás a németek lelkes népirtó munkássága (628 fehérorosz falu lett a germán tüzek martaléka, templomostul, istállóstul, csontostul, bőröstül) és a honvédő partizán ténykedés láttán se perc alatt törik meg, és amortizálódik zsibbadt, traumatikus döbbenetté.
1964-ben elvégezte a híres moszkvai filmfőiskolát, a VGIK -t. Már bemutatkozó rövidfilmjei sejtetni engedték, hogy személyében eredeti tehetségű alkotó jelent meg a szovjet filmművészetben. Első játékfilmje, a Hurrá, nyaralunk! (1964) szatirikus komédia, a "szovjet új hullám" egyik kiemelkedő darabja. A helyszín egy úttörőtábor, ahol a gyerekeknek gyakorlatilag semmit sem szabad csinálniuk: egy részük ezért csendben meghúzódik, a többiek viszont egymásra árulkodnak. Az áldatlan állapotoknak egy pártfunkcionárius vet véget, aki mint szülő érkezik a táborba. Nyilvánvaló volt, hogy a történet tulajdonképpen az egész szovjet rendszer allegóriája, ám fogadtatása annyira lelkes volt, hogy nem lehetett dobozba zárni. Alkotóját azonban ettől fogva árgus szemekkel figyelték a filmszakma eszmei irányítói, és valószínűleg nekik köszönhető, hogy Klimov pályájának lendülete mindjárt a kezdetekkor megtört, s a művész viszonylag ritkán forgathatott. Alekszandr Vologyin darabjából készült az Egy fogorvos kalandjai ( 1965) című komédia, amely már nem volt sem annyira maró, sem annyira szellemes, mint az elődje, mindazonáltal a szovjet filmforgalmazók a perifériára száműzték: kevés kópiát gyártottak belőle, eldugott helyeken vetítették, vagyis épphogy be nem tiltották.
Csak egyvalamit tud: invitálni.
Floria (későbbi, homoerotikus félreértések elébe menvén: ő fiú) mostanában léphetett az első ikszbe, és nem akarja tovább koptatni a kemény, otthoni ülőgarnitúrákat. A partizánhadtestek regionális toborzásakor önfeledten, rajongva hagyja maga mögött a szülői házat, az őt zokogva marasztaló anyját, valamint testvéreit, és a hazáját védeni igyekvő, méltóságteljes köztudat indikátoraként kapja vállára militáns ösztöneit. Csak nem egy demagóg, monumentalista, nagyeposzi mű főhősének diadalútja veszi kezdetét? Mondhatni: nem igazán. A frissen besorozott Floria naiv, idióta vigyorában az őszinte öröm, a büszkeség, a hazafiasság, egyáltalán: az emberség tökutoljára tapasztalt érzése artikulálódik. (Az események lélekerodáló természete a forgatásra is rányomta bélyegét. A Floriát testesítő, fiatal Aleksei Kravchenko pszichés épségének megőrzése érdekében Klimov a horrorisztikusabb jeleneteket megelőzően a gyermek hipnózisával próbálkozott… sikertelenül. ) Ambíciói beteljesületlenül felejtődnek el egy fagyos-mocskos taktikai megbeszélésen: kénytelen az erdei táborban maradni, a férfias csatározásoktól kedvtelenítő távolságban.
Ugyanebben az évben készült el végre az Agónia is, ami azonnal dobozba került, és csak 6 évvel később engedélyezték a bemutatását. E 6 év alatt legendák keltek szárnyra a filmről, éppen ezért mire a közönség megnézhette, addigra az elvárások annyira magasak voltak, melyeknek a mű már nem tudott megfelelni. Az Agónia a Szovjetunióban heves támadásokban részesült, túlbonyolítottnak tartották szürrealisztikus képsorait, érthetetlennek a metaforáit, túlzottnak a színészi játékot. Nyugaton viszont épp a képi világért és az expresszív színészi játékért dicsérték a filmet és a rendezőt. Ma már elképzelhetetlen, milyen hatása lett volna a szovjet és az egyetemes filmművészetre, ha az Agóniá t azonnal bemutatják: képi ötleteit, megoldásait ugyanis a forgatás és a bemutató közötti években más alkotók, más filmek hasznosították, illetve koptatták el. Érdemes megjegyezni, hogy a filmben számos, azelőtt soha nem látott, felbecsülhetetlen értékű korabeli híradórészlet is látható. Az Agónia nemzetközi sikerét Klimov felesége, Larisza Sepityko nem érte meg, 1979 -ben tragikus autóbalesetben elhunyt.