Megkapjuk az ügyeletes, keménykezű detektívünket (Callum Keith Rennie), a társát (Clé Bennett), egy Kramer-rajongó, műgyűjtő lányt (Hannah Emily Anderson), valamint egy feleségét gyászoló ügynököt (Matt Passmore). De legyünk őszinték, legtöbbjüket a forgatókönyv képtelen kihasználni, klisékből vannak összetákolva, aki pedig kicsit is érdekes lenne, annak esetében külön bosszantó, hogy csak úgy parlagon heverteti őt a cselekmény folyamán és nem kezd vele semmi érdemlegeset. Minden reményünk tehát abban van, hogy a halálnemek változatosságában gyönyörködjünk, ami adva van, akadnak gyomorforgató momentumok, de eljutottunk arra a pontra, hogy ez így, ilyen formában kevés. Hiába a sok vér és koncolás, hét év után igazán köríthettek volna mindemellé egy működő történetet. A Fűrész: Újra játékban nincs híján meglepetéseknek (jó szokásához híven). Egyik-másik előre kiszámítható, némelyik meglepő, de így se ad sokat, a végső csattanó pedig inkább egy egykor többé-kevésbé ízletes és fogyasztható étel sokadik újramelegítése.
Időközben azonban a stúdió szépen kifogyott egyéb fejős teheneiből, és úgy érezte, ideje kiásni sírjából John Kramert meg az ő kis játékszereit. Kérem, vegyék jegyzőkönyvbe: ezzel a fűrésszel csúnya dolgot műveltek A box office-előrejelzések szerint a nézők meghálálják a kényszerpihenőt, a nálunk Fűrész: Újra játékban címre keresztelt epizód ugyanis elég jó bevételi számok elé néz. Minket ennél sokkal jobban izgatott az, hogy az ígéret szerint alaposan újrafazonírozott film, és a mögéjük állított ígéretes rendezőpáros, a Daybreakerst és az Időhurok című sci-fiket dirigáló Spierig-testvérek képesek voltak-e újat mondani az alaposan kifacsart szériáról. Sajnos nem. Határozottan nem. Még csak meg se próbáltak. Az Újra játékban ugyanazokat a megfáradt passzusokat mondja fel, mint elődjei, ugyanazt a narratívát követi, ugyanazt a hangot üti meg, és még a slusszpoénja is csak gyenge visszhangnak hat. Az alkotók pedig bámulatosan negligálják saját történetüket, és csak hányaveti módon veszik a fáradtságot arra, hogy ezer sebből vérző fordulataikat valamilyen szinten levédjék.
A túlságosan prózai, verseskönyv hatását keltő szövegezés parodisztikussá teszi a komoly horrornak szánt alkotást, a karakterek háttértörténetei pedig bűzlenek az izzadtságszagtól. Továbbá nagyon zavaró, hogy a cselekmény logikája minden második jelenetben összeomlik. A gyilkos olyan dolgokat tud és lát előre, amelyeknek ennyire tűpontos ismerete egyszerűen lehetetlen a számára. És ez a hiba bizony olyan szembetűnő, mintha a stáb egyenesen büszke lenne rá. Igen, a véres jelenetek valóban érkeznek, ahogy különböző halálcsapdák is tiszteletüket teszik. Viszont a valóban kreatívan kigondolt spirálos gyilkológépet leszámítva a végzetes játszma sokszor inkább komikus, mint rémisztő, a legtöbb forduló pedig egysíkú és unalmas. Így telik el több, mint egy óra, érdemben értékelhető momentumok és tartalmi töltetek jóformán teljes hiányában. A produkció a fináléra tudja csak nagy nehezen összeszedni magát. Meg kell hagyni azonban, hogy ezt a zárószakaszt a korábbi cselekmény fényében meglepően minőségi módon prezentálják a készítők.